Mindenszentek és Egyesült Nemzetek

Ez a hét, mint mondtam, mozgalmasabb, mint az előzőek voltak, van is miről beszámolnom.

Mivel jövő héten őszi szünet lesz, és a végén Mindenszentek ünnepe, az egyik helyi templom úgy döntött, meghívja néhány iskola ötödik osztályát, egy “Mindenszentek vándorlásra” a templomba. Hétfőn volt az első turnus, és mivel tanítok az ötödikben, és épp angol lett volna, velük mentem, ráadásul két turnust is végighallgattam, szóval már profi vagyok.

A templom előterében kezdődött, a halálról beszélgettünk, és összegyűjtöttünk, milyen szinonimákat és kifejezéseket tudunk mondani a halál helyett, és felírtuk egy táblára. Aztán meghallgattuk egy kitalált személy, Märta élettörténetét, aki nemrég halt meg, és az ő története alapján végigjártuk, mi is történik, ha meghal valaki. Bementünk a templomba, ott volt egy nyitott koporsó elöl, azt körül lehetett járni és meg lehetett tapogatni. (Kicsit hidegkirázós volt ez nekem, de a gyerekeknek tetszett). Aztán a lelkész elmesélte, hogy lehet koporsóban temetni, meg hamvasztani, az urnát is megnézhették, hogy néz ki, belülről is. Aztán mindenki kapott egy szál rózsát és leültünk. Elénekeltünk két zsoltárt a szertartásból, meg tovább mesélte, hogy ha igazi temetés lenne, tartana beszédet. Aztán mindenki elbúcsúzott Märtától, a koporsóra tették a szál rózsájukat, majd egy műanyag sírhoz mentünk, amin ott állt, hogy “Itt nyugszik Märta”, és ott meg mécsest gyújtottak.

Aztán bevonultunk a sekrestyébe (protestánséknál is így hívják?), ahol ki volt téve néhány szent és néhány jó életet élt ember képe. Teréz anya, Maximilan Kolbe, Gandhi, stb. Szerencsétlen Kolbét Hitlernek és Bill Gatesnek nézték a gyerekek, jó, ötödikesek, de mikor jó emberekről beszélünk, a Hitlert erősnek éreztem. Itt meghallgattuk, kik a szentek, mi a különbség a mindenszentek és a halottak napja között, majd mindenki felírthatta egy postitre, kit tart példaképének, és el is mesélhette. Volt, aki a szüleit, nagyszüleit írta, más két tanárt :) (nem engem, de akkoris), megint mások sportolókat, médiaszemélyiségeket.

Aztán pedig felmentünk az orgona mögött a karzatra, csupa fehér kanapé és párna közé, a közepén meg hatalmas gyümölcstál és gyertyák “Mint a mennyország”, mondta valaki, és nyilván ez volt a cél, ugyanis itt végighallgattuk, ki szerint mi történik a halál után, vagy mit szeretnének, mi történjen. És ettük a gyümölcsöt.

Két iskola ötödik osztályaival csinálták ezt, szerintem hasznos, azért a halálról kell beszélni, és nagyon tetszett, hogy egy kitalált emberen keresztül beszéltünk róla, meg aztán az ünnepekről is, alacsony itt az alapműveltség, semmiképp sem árt. Énnekem mondjuk néha erős volt, de én még mindig egy kicsit egy, az immáron másfél éve történt haláleset hatása alatt állok, biztos azért.

 

De menjünk is tovább. Pénteken ENSZ-nap van, és az egész iskola ENSZ lázban ég, minden órán ENSZ van, előkészítőtől kilencedikig minden nap. Ilyen feladatlap, olyan feladatlap. Mivel a kicsik még kicsik, ők inkább barátság-hétnek fogják fel a dolgot. Leginkább róluk tudok beszámolni, mert a napközi abba a munkaközösségbe esik.

Bár hétfőn nem vagyok a napköziben, tudom, hogy csoportokat csináltak, előkészítőtől negyedikig összekeverték a gyerekeket, és mindenféle közös versenyek, játékok voltak, hogy együttműködést tanítsanak. Kedd délelőtt békegalambokat vágtak ki órákon, délután meg az én vezényletem alatt hajót hajtogattunk a napköziben – ez itt valami szuperszkill, senki nem tud hajót hajtogatni, én meg csak azt tudok -, amiket elkereszteltek “békehajónak”, és dekoráció lesz belőle, majd lefotózom, ha el nem feledem. Szerdán tovább csináltuk a hajókat azokkal, akik nem készültek el.

hajóA csütörtöki program közös sütés volt, piskótatekercs készült, amit péntekre szántunk uzsonnára. Meg aznap sikerült összeszerelni a hajókból készült mobilt, íme. Bár elmagyaráztuk, hogy a mobil jelent ilyen lógós bigyót is, az egyik gyerek azzal jött oda hozzám, hogy “Mutasd azt a telefont!”

A pénteki nap reggelén – bár én nem voltam ott – mindenféle barátságról szóló dalokat énekeltek közösen a templomban, aztán meg együtt játszottak a kis csoportjaikban. Én mindeközben angolt tanítottam az ötödikben, de az iskola azért látványos dekorációs átalakuláson ment keresztül. ENSZ logók, zászlók, országok, törvénycikkek – mind-mind gyerekkéz alkotta – végig a falon. Igaz, hogy néha azt mondom, kevés alapműveltséget ad a svéd iskola, de néha meg egészen fantasztikus, fontos dolgokra fektet hangsúlyt.

Délután előkészítettük a speciális uzsonnát, az ebédlő helyett a konyhánkban, piskótatekerccsel aztán pedig következett a diszkó. Nagyon cukik voltak a kölkök. :)

Közben Halloween hangulat is beköszöntött, gumipókok, papírdenevérek, vattapókhálók és ilyesmik libegtek a folyosókon, mikor benyitottam a tanáriba, majdnem sikítottam, a kolléganőm olyan zseniális boszorkánynak öltöztette be magát. Ha ezt tudom, gyűjtöttem volna a HAT döglött egeret, és fellógattam volna itt-ott.

Az eső pedig napok óta szakad, de üzenem a rosszakaróimnak a barátaimnak, hogy tegnap és ma is a kolléganő magától mondta, hogy ilyen időben márpedig nem megyek busszal haza, és hazáig hozott, ma reggel meg Martin apukája vitt le a városba, úri dolgom van.

Most viszont mennem kell. Mindjárt jön a Johanom. Éééééés a KISÖCSÉM! :))))

 

Reklámok

Mekk Mester, a főbérlőm

Mivel tudom, hogy nagyon szeretitek a nyomorúságos történeteimet, ezért megosztok veletek ismét egy olyat. Tudom, tudom, nem a nyomoromon röhögtök, de mióta itt vagyok, nem szeretek és nem is nagyon tudok stresszelni, ezért inkább ironikusan igyekszem felfogni az életet, ha nehézségeket hoz.

Háttérinfó: megengedtem a főbérlőknek, hogy lakásszerelési céllal bármikor feljöjjenek, akár itt vagyok, akár nem, nincs itt semmi, amit nem kéne látniuk, és így hátha előremozdítom a sebességet. Mondjuk inkább hátra sikerült, de mindegy.

Hát ugye, pénteken reggel elindultam iskolába, délután meg át Johanhoz, még jól is jött ki, korán végeztem, és az ő városában el tudtam intézni némi adminisztratív dolgot. Hétfőn reggel tértem vissza Övikbe, mentem egyenesen iskolába, majd délután 4 felé érkeztem meg haza. Hát ez kábé azért négy nap távollét.

Sétálok fel vígan a lépcsőn a bevásárolt holmikkal. A konyha oldalfala mögött rejtőzik az elektromos szekrény, az tárva-nyitva, és ahhoz, hogy azt kinyissák, minden konyha gépecskémet félre kell toszigálni, hát félre is volt toszigálva. A zuhanyból úgy csöpög a víz, mint még soha. A hálószobában a radiátor apró darabokra szedve héderezik a földön. Hát, mondom, ezt nyilván nem betörő csinálta, ez olyan Martinos dolog, de nézzünk be a fürdőbe. Lámpa felkapcs – semmi. Szemöldök összevon. Másik lámpával próbálkozom, semmi.

Táskát és szatyrot szanszét hajigálva indultam lefelé a hálistennek még nyitva levő boltba, Martin anyukájához. Csókolom, mondom neki, miért nincs áram a lakásban, és miért héderezik a radiátor a földön. Óóó, hát ez a fránya Martin, így anyuka, és már telefonált is a tőle körülbelül 10 méterre, udvarban szerelgető fiának.
– Martin, Eszter hazajött, nincs áram, nincs radiátor, azonnal feltakarodsz és megcsinálod, szegény halálra fog fagyni! Mi az, hogy összeraktad, azt gondolod, Eszter itt áll és hazudik?
Telefon letesz, majd rám néz: Mééé, te csak most jössz haza? – Igen, most, közöd? Miért, mikor lett ez szétszedve? – Hát pénteken.

Azzal feljön körbenézni. Megállapítja, hogy hm, valóban szét van szedve a radiátor (még jó, hogy elhitte, és Martint le is cseszte, hogy ő meg nem hiszi). És jé, a zuhany is csöpög. Jéé, nem mondod, alig másfél hónapja mondtam, hogy a zuhany csöpög. Majd ránéz a hűtőre, ami nekem teljesen kiment a fejemből, és jelentőségteljesen végigméri az alján összegyűlt szivárványszín pocsolyát.
– Ó, sok dolgod volt a hűtőben? De nézd a jó oldalát! Spóroltál egész hétvégén az árammal, hihihi – balra el. Strike 1.

A hűtő, hát persze. Az árammal működik. A hűtőben nem volt mondjuk sokminden, épp feléltem mindent, de a fagyasztót rosszat sejtve nyitottam ki. Ott lapult a sok bogyó, amit még augusztusban szedtem, és amit lefagyasztottam, hogy majd télen vitaminhoz jussak. Meg volt vagy 6-7 adagnyi húsom, ilyen egyszemélyes vacsorákhoz, némi kenyér is. Na most, ezek szépen kiolvadtak és kifolytak a fagyasztóból. Kellemes rohadt hús illat terjengett a konyhában.

Martin feltrappol, majd azt mondja, Jé, tényleg szét van szedve a radiátor (milyen jó, hogy ezt mindenki ilyen ügyesen megállapítja), és összerakja. Kérdezem tőle, hogy esetleg azért csöpög a zuhany, mert megpróbáltad megjavítani? – Pfff, dehogy, tudod ám, Eszter, mi a zuhany baja, hogy újat kell vegyek. De hát nem vettem. – Strike 2.

Fortyogva mentem vissza a konyhába kárfelmérni, és mondom a kifele galoppozó Martinnak, hogy most nézd meg, mit csináltál. – Nem én kapcsoltam ki az áramot, hanem az édesanyám  a vén boszorkány (sic!), azzal el.

Én meg ott maradtam. Áram nélkül. Mert mindkettő feljött és lement anélkül, hogy áramot csinált volna. Strike 3.

Kihajigáltam a húsokat és a kenyeret, a bogyókat megmentettem, lekvár lett belőlük, de most már azt is tudom, hogy a skandináv krimiírók nyilván lekvár és szörpfőzés, illetve leolvadt fagyasztók takarítása közben szerzik az ihletet, úgy nézett ki a konyha, mintha lemészároltam volna néhány embert, köszi ribizli.

Ezek után visszamentem, hogy ugyanmár, lennének olyan drága cukorborsók, hogy visszakapcsolják az áramot, tudom, sok elvárásom van, de na.

A vén boszorkány Martin anyja feljött, és visszakapcsolta – mégiscsak egy faház, nem fogok elkezdeni a kapcsolótáblán játszadozni magam -, és feltekerte a radiátort, de azért mondta, hogy gyújtsak gyertyát, hogy hátha úgy meleg lesz, strike 4, és itt is hagy, mert látja, hogy van takarítanivalóm, nézett a hűtőre, strike 5, de amúgy örüljek, milyen jó is a finom gyümölcs, stikre 6, és ő mossa kezeit, mindez Martin hibája.

O tempora, o mores, o svéd családi szeretet.

A cseresznye a napi habon a szekrényben elhelyezett egérfogóban megtalált ötödik döglött egér volt, én nem értem ezeket, bejönnek a pincében, és miafészkeskínkeservnek nem mennek inkább Martinhoz havajozni, minek kell nekik feltétlen emeletre mászni?

Új szereplő színre lép

Igen, sokaknak feltűnt, hogy mintha kevesebbet írnék, vagy nem olyan gyakran, az okok többfélék.

a) Először is sokat dolgozom, több nap is későn végzek, és olyankor nincs erőm blogolni.
b) Nem történt az elmúlt másfél hétben iskola szinten semmi különös, ez a hét máris sokkal több mindennel kecsegtet, ráadásul a végén érkezik a kicsiöcsém is.
c) Új szereplő lépett a színre.

Anno, mikor bemutattam mindenkit, nem ígértem meg ugyan, hogy minden új szereplőről részletesen be fogok számolni, de mégis, olyan akadt, akiről be kell.

Johan a neve.

Felteszem, mindenki kitalálta, hogy nem egy macskáról van szó – bár ugye, akartam azt is -, hanem ez egy valódi, hús-vér Johan, akivel úgy fest, együtt kezdünk új kalandokba.

Az egész azzal kezdődött, hogy otthon is voltam én felregisztrálva társkeresőre, de nem nagyon működött a dolog, el is ment a kedvem a dologból, azért kíváncsi voltam, vajon itt hogy néz ki a netes társkeresés. (Kezdetnek máris szimpatikusabb. Például minden funkció ingyenes. Ráadásul úgy hívják, boldog palacsinta, ilyen névvel garantált a siker, nem?) Aztán ott volt még az a régi álmom, hogy én külföldi társra vágyom. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de nagyon tetszett a gondolat.

Persze itt is belefutottam több ostoba emberbe is, de viszonylag elég hamar kezdett nekem írogatni Johan, aki kb. 100 km-re lakik ide. És egyáltalán nem ostoba. Épp ellenkezőleg. Sokat leveleztünk, nagyon sokat.

Aztán találkoztunk is. Amely találkán úgy döntöttünk, ismételni szeretnénk. Sokszor. Úgyhogy azóta egy hétvégét nálam vagyunk, egyet nála. Szeretünk együtt lenni.  Így a hetek azzal telnek, hogy a hétvégére várok. A hétvégék meg azzal, hogy vele vagyok.

De nem feledtem ám el itt a rajongótábort! :)

Vízi vidámpark

Igazából most nincs jókedvem. Egyáltalán. Ezért most aztán inkább röhögök az egészen, és magamon, hátha elmúlik tőle.

Az úgy volt, hogy múlt héten defektes lett ugye a biciklim. Martin megígérte, hogy megjavítja, de csak nem, csak nem, és közeledett a szerda, amikor is a hajnalok hajnalára nekem szükségem van a biciklire. Bár lelkileg már készültem, hogy ma reggel ötkor majd túrázni fogok le a városba, tegnap este Martin beugrott, hogy elmondja: kész a bicikli. Na, megörültem, akkor lehet azzal menni. Igaz, esőt mondanak, de hát majd akkor csak a belvárosba gurulok le – 15 perc – és megyek tovább busszal.

Hát, az eső azért esett, de inkább olyan angolos szitálás volt, bukósisakban fel se tűnt, meg nem volt hideg, hát nem keseredtem el nagyon. Azért gondoltam, biztos ami biztos, megyek csak a városig. Mondjuk egyre kevésbé ismerek magamra, Eszter nem szokott reggel fél hatkor biciklizni, reggel fél hatkor esőben meg pláne nem, na hát de na, ez van.

Le is gurultam a városba, bár belefutottam két útjavításba és egy útelterelésbe is – metropolisz ez a javából – és az út felénél a dinamóm egyszerűen nem világított, természetesen tette ezt egy olyan úton, amelyet éppen javítottak, ezért nem volt közvilágítás. Itt azért már gyanakodhattam volna, hogy nem ez lesz a kedvenc napom, de nem tettem. Milyen kis optimista vagyok.

Lezártam a biciklit, lesétáltam a buszhoz, ott találkoztam kolleganővel is, aztán nyitottam a napközit, minden ment-ment, aztán két óra múlva olyan ólmos fáradtság vett erőt rajtam, hogy na.

Tegnap mondta a kollegina, akinél mint póttanerő vagyok bent szerdánként, hogy arra gondoltak, hogy a délelőtti nagyszünetben esetleg legyek kint felügyelő, mert nincs épp. Most mit mondjak erre, persze, leszek. De a franc se gondolta, hogy
a) szakadni fog az eső
b) jeges szél fog fogócskázni az E alakú épület szárai között
c) ennek ellenére mindenkinek kötelező kimenni.

A ravasz róka munkatársak persze beöltöztek vízállóba, nekem a dzsekim mondjuk az, de nadrágom nem volt, és nem is gumicsizmában bicikliztem az iskoláig (de nem is értem, miért nem?)

Szóval, hol itt álltam egy csoport gyerekkel, hol ott, hol esernyő alatt, hol eresz alatt, hol körbe sétáltam, és közben fáztam, fáztam, fáztam, vizes voltam, be akartam menni. A gyerekek fele is be akart menni. De nem lehet ezt csak így megúszni, hova is gondoltam.

A gyerekek másik fele, aki szintén beöltözött vízállóba, ellenben nem akart bemenni. Némelyek egy térdig érő pocsolyában ugráltak fel-alá, mások a térdig érő pocsolyába ugráltak egy bazi kőről bombát, megint mások a lejtős udvaron vízelvezető árkot ástak, a legzseniálisabb mégis az a banda volt, akik felmásztak a csúszdára, aminek a tövében állt a víz, lecsúsztak, kacsáztak egyet a vízen, és még seggencsúsztak másfél métert a sárban.

Volt nálam váltásruha, mindig van, ha biciklizek, de nem elég. A gyerekekért meg senki ne aggódjon, szárítószekrények tömkelege van elhelyezve az iskola több pontján is, egy idő után becsempésztem oda a cipőmet is, de akár ne csempésztem volna, na de nem spoilerezek.

Valahogy csak eltelt a nap, bár egyre rémültebben láttam, hogy az eső csak szakad (És a víz-víz-víz csak jött-jött-jött – Segítség! Malacka (én) ), a szél is egyre jobban dühöng.

Na de, lebuszoztam a városba, gondoltam, ott majd döntést hozok a bicikliről, bár úgyis tudtam előre, hogy sajnálnám szegényt ázni hagyni a város közepén, a bicikliknek is jár a törődés, vagy mi.

De azért betértem két sportboltba is vízálló ruháért, nadrágot sajnos nem találtam jót, de találtam egy bazijó kabátot és pulóvert, amiket kábé ingyen adtak, utolsó darabokként.

Némiképp töprengve álltam meg a biciklim mellett, ami sajnos szélvédett helyen volt, így erre fogom azt, hogy milyen idióta döntést hoztam, na de mindegy is. Minden ruha fel, meg az esőponcsó is, és uccu neki.

Ahogy átgurultam a zebrán és menetirányba álltam, rájöttem, hogy ez hiba volt. De mindegy, mondom, elvégre 15 perc hazatekerni, és minden napra esőt mond, ilyen alapon majd jól soha nem fogom visszahozni a biciklit. Szóval azért volt hiba, mert olyan jeges szél vágott az arcomba, hogy még. Az esőcseppeket akupunktúrás kezelésként is mind-mind beleszurkálta az arcomba, orromba, szemembe, ahol érte. Nem baj, mentem rendületlenül.

A legrövidebb és legkevésbé lejtős út a várost átszelő autópálya-autóút mellett megy, na most, akkor kezdtem már a végén hangosan ordítani, mikor megláttam, hogy a kamion, ami jön, egész saját kis permetkaput “hordoz” magával, szóval nagylevegő, és alámerültem a permetbe. Aztán még párszor.

Mikor kissé feljebb értem, a szél még erősebb lett, és ki akarta próbálni, vajon vissza tud-e tolni engem hátrafelé, mikor én előre tekerek, hát ha azt nem is, de voltak momentumok, mikor szinte egy helyben tekertem, szobabicikli a szakadó esőben, tényleg csodálatos. A poncsót vagy felfújta olyan Marilyn Monroe-san, vagy oldalra söpörte, a nadrágom az már rég átázott, azzal nem is törődtem. Ami poncsó még rajtam volt rendesen, az természetesen a cipőmre csorgatta az összes begyűjtött vizet, hát hova máshova?

A maradék öt perces úton ilyen toligatósat játszottam a széllel, és nagyon kedveseket mondtam neki félhangosan és magyarul, de ezt most már nézze el nekem mindenki legyen szíves.

Az utcámban, ami lefele lejt, és ezért huss, végigsuhanok rajta, csigalassúsággal gurultam, szintén a drága szélnek köszönhetően. Az utolsó tíz méteren levő bazi pocsolyába akkor már dafke belehajtottam, valami apró öröm azért nekem is kell.

Egy kellemes, meleg zuhany után most itt ülök, megy minden radiátor, a szél pajtásom kedélyesen bezörget néha az ablakon, aztán ha nem reagálok, az eső segítségével kicsit agresszívabban is bekopog, közben magyar, zacskós húslevest eszem (köszi, Apa!), és azon gondolkodom, hogy én innen most egy hétig legalább nem akarok kimenni sehova.

(Tényleg jobb lett a kedvem egy hangyányit. :)

Meetingek és rundák

Fárasztó hetem volt, kétszer zártam, egyszer nyitottam, egyszer meg fél nyolcig meetingen ültem, hát ott a végén már majdnem elaludtam, de nem az unalomtól.

Nagyon tetszik a rendszerben az is, hogy itt tényleg fontos az, hogy az együtt dolgozóknak legyen elég idejük beszélni egymással, tervezni, hogy kis csoportokban dolgozunk, leülünk, ötletelünk, és még jobb az, hogy most már nekem is vannak ötleteim, ráadásul nem is rosszak, jóvá szokták hagyni őket.

A napközis meeting végén csütörtökön került sor a szokásos havi “Runda” nevű dologra, azaz a pszichoszociális körkérdezősködésre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kicsi meetingünkre bejön az igazgatónk, és végigkérdezi egyesével, ki hogy érzi magát a munkahelyén, mi jó, mi nem jó, aki akar, beszélhet arról is, hogy a magánéletében mi a helyzet. Na most, szünet, mindenki képzelje el. Bejön a főnökötök, leül elétek, és megkérdi, mi a jó, mi a nem jó, mi újság otthon. Őszintén válaszoltok? Megmondjátok, ha valami nem jó? Kritizáltok? Ha igen, szerencsések vagytok.  Én nem tudtam elképzelni, hogy ennek valami értelme van, hogy itt emberek tényleg be fognak számolni. Engem utoljára hagytak, mert hogy még nem volt részem ilyenben. És láss csodát! Mindenki elmondott mindent, a negatívat is, és az igazgató arca nem elkomorult, és bosszút forralt, hanem lázasan gondolkodni kezdett megoldásokon. Tényleg érdekelte. És a többiek meg tényleg elmondták. Wow. Ilyen pozitív tapasztalatom munkahelyen nagyon régen volt. Ha egyáltalán.

Aznap este volt a meetingünk, de akkor már napközi, előkészítő és alsó tagozat. Az meg olyan, hogy leülünk a napközi konyhájába két összetolt asztal köré, kávé van, aki akar, közben eszeget, és inkább kötetlen beszélgetés – napirendi pontokat követve – semmint előadás és unalom.

Fárasztó, de szeretem.

Búcsúként megmutatom a két dolgot a pályaudvar elől, a biciklitároló szekrényt, és a mobilkönyvtárat, olvass el egy könyvet a vonaton, és tedd valahol vissza. :)

P1140704 P1140705

 

Hosszú skandináv biciklizések

Megint csak morzsákat szórok ide, válogassatok kedvetekre, nagyon hosszú napjaim vannak mostanában, és nehéz összefüggő értelmességeket írni, de azért próbálkozom.

Még mindig töretlenül biciklizem, és Kázmér és Huba megint remekül prezentálja az érzéseimet. Tegnap, mikor 5 után keltem, hogy beérjek snow bikinghajnalra, kinéztem, és azt láttam, hogy nem látok. Nyeltem egy nagyot, hogy hát ez azért annyira nem vicces, de máshogy már úgyse érek be. Szóval úgy bicikliztem, hogy az első kerekemet láttam körülbelül, néha még azt se, aztán tippeltem, hogy merre megy az út. Az autók lámpája, meg az utcai lámpák is csak visszatükröztek mindent a ködön, ami meg hömpölygött, és lecsapódott minden ruhadarabomra, csurom víz voltam, meg dér, mire megérkeztem. Hazafelé meg a lökött biciklim defektet kapott, de Martin megjavítja ma nekem, mert Martin egy rendes szomszéd továbbra is.

Továbbra is jól vagyok nagyon, szeretem a várost, amikor betévedek egy kisebb boltba például, és odamegyek az egyik ottani dolgozóhoz:
– Bocsánat, nem találom az élesztőt.
– Jöjjön, oda – idegenvezetem.
– Jaj, ez nagy luxusnak hangzik!
– Ez itt jár. Parancsoljon! – Aztán szélesen mosolyogva el.

Aztán mikor úgy megyek ki a teremből, hogy az ötödik osztály kórusban üvölti, hogy KŐ-PAPÍR-OLLÓÓÓÓÓ. :) Az ötödikekben van napi magyar szó, a tábla sarkában, akármikor van óránk, felírunk egy újat, és követelik szabályosan, ha el merek feledkezni róla esetleg. Nagyon jól kijövök most már velük. Pénteken meg helyettesítettem egész nap jóformán, és akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen ez vagyok én, aki tanít, nem az, aki délután a mászókáról lepotyogó gyerekeket vigasztalja. Nincs azzal sem semmi baj, sőt. Tegnap bementem kávéért – 2 perc – és mire kijöttem, a kolléganő nevetve fogadott, hogy 5-6 gyerek rohangál itt, hogy hol van Eszteeeeer, olyan vicces vele labdázni. Hát most na. :) A népszerűség átka.

Az elmúlt héten a tesiórákon tájékozódás volt több osztályban is, akármikor is érkeztem be, valamelyik kis facsoportból-erdőből mindig előbukkant egy tornaruhás gyerek, homlokráncolva, térképpel a kezében, szerintem ez baromi jó és hasznos is.

A harmadikosok az “Egy olvasó osztály” című központilag fejlesztett anyaggal dolgoznak, különböző szövegeket dolgoznak fel, és vannak hozzá  karakterek: a jósnő, aki a címek és alcímek alapján próbálja kitalálni, miről fog szólni a szöveg, a művész, aki segít elképzelni a történteket, a detektív, aki az új szavak jelentését állapítja meg, a riporter, aki kérdéseket tesz fel a szöveggel kapcsolatban, három szinten, a tényleges szövegről kérdez, arról, hogy mi van a sorok között, és végül hogy mire lehet következtetni a szövegtől elvonatkoztatva. Végül a cowboy, aki segít összefoglalni a szöveget. Élvezik, jó nézni.

Múlt héten volt egy napközis-munkaközösségi workshop, hogy mi az, amit fejleszteni kéne, így éves szinten. Az igazgató kihangsúlyozta, hogy ne gondoljunk nagy, világmegváltó dolgokra, csak olyanokra, amiket mi magunk meg tudunk valósítani. Ez máris annyira megnyugtató volt. Végül ilyen ötleteink lettek, hogy napközis tanács – ezt itt nagyon nyomatják, osztálytanács, iskolatanács, kajatanács, you name it -, hogy az uzsonna legyen hangulatos, és hogy tegyünk ki magunkról képet, hogy a szülők tudják, ki vigyáz a gyerekre reggel meg délután. És ennyi. Jobb lesz tőle? Valószínűleg. Belegebedünk? Kötve hiszem.

Az iskoláról még nem mondtam, hogy néhány kis szobája egy valóságos miniápisz, bemegyek, és mappák, füzetek minden méretben, tollak, ceruzák, ragasztók, akármik, színes papír, dosszié, és mindenki annyit vesz, amennyire igénye van. Fénymásolási korlát sincs. A diákok által kölcsönözhető laptopok rá vannak kötve a nyomtatókra, hogy óra végén kézbe lehessen venni a munka eredményét.

P1140684Iskolán kívül: hétvégén ételfesztivál volt, meg nagy happening, tengeralattjáró állt a kikötőben, sorba állt az egész város, én végül nem mentem fel, van is eszemben órákat állni sorba, mikor süt a nap. Megtudtam a kajafesztiválon, hogy az étkezési kultúra fegyver (sic!), láttam versenyző szakácsnövendékeket, bár mikor 10 percen át répát pucoltak, feladtam, és úgy döntöttem, tényleg nem érdekel, mit főznek. Lehetett kóstolni húst, lazacot, sütikét.

Ezen felül megint fordítottam, rövid határidővel, szóval nem volt sok időm másra.

Biztos megint kihagytam a felét annak, amit le akartam írni, de hát legalább marad anyag a következő bejegyzésre. :)