Számi hét

Számi hét volt a múlt héten Övikben, mindenféle programokkal, én összesen kettőn vettem részt. Birgitta északról származik, van egy kis számi vér az ereiben, így ő aktívan részt vesz minden ilyesmiben.

A program szerint vasárnap – mármint nem tegnap, hanem egy hete – számi mise volt a templomban, oda nem jutottam el, épp a másik városban töltöttem a vasárnapot ugyanis. Kedden előadás volt a számi dobokról, ilyen vallási bigyó, ott sem voltam.

Amúgy elég kemény hetem volt a múlt hét, jó sokat dolgoztam, meg sokáig, így bár én is láttam, hogy csütörtökön író-olvasó találkozó lesz, azért elgondolkodtam, hogy van-e bennem annyi szusz. Szusz. Annica is kapacitálni kezdett, hogy de hát ő is megy, menjek én is. Jójó, ha előtte fika is lesz. Lesz. Aztán mégse, mert mítingje van. Sóhaj. De már énnekem is kedvem volt, így fika helyett hazasöpörtem vacsorázni, aztán meg vissza a helyi könyvtárba. A 20150219_190220legfiatalabb voltam a közönségből, de üsse kavics. Az író, Olivier Truc, francia újságíró, aki már 20 éves Svédországban él, svéd feleséggel meg minden, pocsék kiejtéssel, de azért svédül beszélt. Nem áltatom magam, rajtam is hallatszik, hogy külföldi vagyok, de hogy a “saker” (ejtsd: szaaker, jelentése: dolgok) szót “sucker”-nek mondta, a “samer” (szaamer, számik) pedig “summer”-nek, hát na.

Azért őt hívták meg, mert ő ilyen tényfeltárós újságíró, ide-oda utazik, és a krimije Lappföldön játszódik, számik között, mert valahogy megfogta őt a világ. Mesélt erről is, meg az újságírásról, hogy napi 3000 szót akar minimum írni. A végén sajnos ásítottam, mert mondom, nehéz hetem volt, akkor rám nézett, hogy érti ő, mindjárt befejezi, mondom nem, nem, sokat dolgoztam, mire a bácsi mellettem megkérdezte, hány szót, erre mondtam, hogy hihi, fordítok, sokat. Azt hitte, olyan okos, és majd eláll a szavam, de nem!

Aztán volt más humor is, a francia mondta, hogy őt mindig is érdekelte ez a világ, hogy hol töksötét van nonstop, hol világos (A regény svéd címe az lett: “Negyven nap árnyék nélkül”, mert a hosszú sarki télben játszódik, a francia eredti címe “Az utolsó lapp”, bár a lapp szót itt nem ildomos alkalmazni). Szóval mesélt erről, és hogy hogy bírják vajon ezt az emberek, majd körülnézett:
– Például maguk… magukon is látom, hogy mindenre képesek!

Aztán egy bácsi azt kérdezte, hogy a fecsegő franciáknak nyilván fura, hogy itt szófukarok az emberek, keveset beszélnek (a csiripelő magyar lánynak is igen fura, a szófukar svéd barátja néha ki is szokta nevetni, ha sokat csiripel). Szóval hát igen, hogy mutatta be ezt a jelenséget a regényben? Író bácsi gondolkodott, majd azt mondta:
– Nos, igen, tudok a jelenségről… több üres oldalt hagytam a könyvben, érzékeltetésképp.

Aztán a könyvet is megvettem, és dedikáltattam, meséltem neki, hogy fordító vagyok Magyarországról, mire hogy mindjárt megjelenik a könyve (figyeljétek!) annál a kiadónál, ahol én is dolgozom. Még hogy nem kicsi a viláP1150194g. :)

Szombaton pedig a helyi múzeumban számi piac volt és vásár, oda indultunk el Johannal, a kikötőt is érintettük, mostanában így néz ki a daru alatt, onnan még sose fotóztam úgysem.

Aztán a múzeum előtt állt a számi sátor, egy olyan, amiben anno Birgittáék kertjében aludtunk, Birgitta, Wenjun, Nicolas és én. Ezúttal padok voltak benne, leterítve rénszarvasbőrrel, meg csak úgy rénsP1150196zarvasbőr a földön. Bebújtunk Johannal, Birgitta a tűznél tüsténkedett. Először a padon ültünk, de aztán ha már úgyis “fiatalok” vagyunk a nénik szerint, leültünk a földre, hogy övék legyen a pad. Tíz perc után Johan a fülemhez hajolt, és azt suttogta: “Hogy fogunk innen felállni?”

Egyébként hallgattuk, ahogy beszélgetnek, kaptunk rénszarvashúslevest, én még repetát is kértem, annyira ízlett. Utána kávé következett, kávésajttal benne. Ezt Birgitta maga készítette, pasztörizálatlan tejből, sütőben. Bele kell rakni a kávéba, amitől a kávé is zsírosabb lesz, a sajt meg picit puhább, de nem olvad el, ódzkodtam tőle, de nagyon finom volt.

A múzeumon belül meg kézműves piac volt és Annica, volt kinti piac is halakkal és hófajdhusival – erről nincs képem sajna. De a lényeg tényleg ez volt, ülni a sátorban, hallgatni az embereket, láb a lábhoz (az ott nem a mi lábszőrünk, hanem a rénszarvasé, akinek a bőrén csücsülünk).

P1150199

Reklámok

Tavasz, tavasz, tavasz

Természetesen ha én örömömben a hóban ugrálok, akkor az  nyilván nem tetszik természetanyának, és kitavaszodik. Egy hete plusz 6-7 fok van, ami itt tiszta tavasznak számít, sapka-sál már nem is kell jóformán, ma véletlenül bent is hagytam az iskolában, a hó olvad, mindenütt víz, alatta jég, az iskolaudvar egy merő pocsolya.

Meglepően látom, hogy a hó alól előbújnak a hóvirágok az aszfaltcsíkok, az autópályán kívül rendes aszfaltutat már nagyon rég nem láttam, most mindenütt, az udvaron, az iskola felé vezető dombon se jég van már, érdekes, érdekes.

Minden nap szinte gyönyörű, rózsaszín napkelték-napnyugták vannak, érezhető, hogy hosszabbak a nappalok, már reggel hét felé kezd világosodni, és fél ötkor még bőven az van, kellemes, kellemes.

A napköziben a Melodifestivalen (a helyi A Dal) keretein belül ügyködünk, lesz fellépés, ahol a gyerekek énekelhetnek, lelkesen tanulnak táncokat, dalokat, és készítik a saját kis énekeseiket, ímelám.

20150212_132947   20150212_133001

 

 

Ma meg ki volt világítva a síugrósánc, itt van messziről (igen, koszos az autóm, igen, félreálltam), és közelebbről is. Emberek másztak felfelé a közepén, nem tudom, mit csináltak. Szeretem, ha ki van világítva, annyira feldobja a városkát.

20150212_171512

20150212_172027

 

 

 

 

 

Azért azt elmondom, hogy mire megírtam ezt a posztot (tegnap kezdtem, de tegnap semmihez se volt kedvem), addigra most már mínuszfok lett, és a hétvégén is az lesz, ahol nem aszfalt van, ott megintcsak jég, ismét remek táncokat járok a Stisso és az iskola udvarán.

Mert természetesen. Ha a télről írok, kitavaszodik, és fordítva.

Tél, tél, tél

Továbbra is abban a szellemben élek, hogy az élményeim nagy részét magamnak tartanám meg, de azért kaptok egy kis ízelítőt ti is.

Tombol a tél, Luleåban tegnap 50 éves havazásrekord dőlt meg, 113 centi van jelenleg, a finn határ felé meg egy napon belül esett 40 centi hó, hallottam ma reggel a rádióban. Itt lassan jóformán folyamatosan egy hete esik, hatalmas hófalak veszik körbe a Stissot, Martin ugyanis rendszeresen a traktorral takarítja a havat. Meg a minap P1150189eltakarította a kapu egyik szárnyát is a traktorral, aznap este a Transportere szolgált kapuként, baromi jól nézett ki, pontosan így. Vasárnap a tetőre is felmászott, hogy lelapátolja a havat, ez itt mindennapos elfoglaltság, nem ám az autófeljáróról, a tetőről, mert különben beszakad. Johannal mi is kimentünk segíteni neki, körbelapátoltuk az autókat meg a bejáratokat, hogy aztán a traktorral arrébb tolhassa, vagyis hát izé, Johan lapátolt, én öt éves voltam, vigyorogva ugráltam a hókupacokba, és Martin a lelapátolt hóba beleugrott a tetőről, és én is akartam, de addigra már elvitte a létrát. :(
Cserébe szórt rám egy kis havat a traktorról, én meg nevettem és nevettem. Aztán belemásztam egy kupacba, ahol combig süllyedt a bal lábam, és nem tudtam kihúzni, Johan után kiabáltam segítségért, a kedves párom pedig megállt mög20150204_171204öttem, és segítségül belenyomta a fejem is a hóba. Mikor később kiszabadultam, véletlenül lapátoltam rá egy kis havat cserébe.

Itt látjátok a kicsi autóm mellett a félrelapátolt hókupacot, kicsit életlen kép, de a lényeg a lényeg. 20150204_144527

Szombaton pedig Sundsvallba autóztunk, Viviane-t meglátogatni, meg voltunk IKEA-ban, egész úton havazott, visszafelé is, van valami varázslatos abban, hogy az ember a hófehér tájban, hóesésben, havas úton autózik. Mondjuk a jávorszarvas biztos nem így gondolta, akit hazafelé láttunk, és már nem élt. Nem mi tehettünk róla, hálistennek, de mondjuk nem így akartam életemben először jávorszarvast látni a vadonban.

Az utak továbbra is hol havasak, hol jégbordásak, remekül lehet csúszkálni, de tényleg óvatos, körültekintő sofőr lettem, megoldom a helyzeteket.

Az iskolában is érdekes látni a sok havat, és hogy mennyire más gyerekkoruk van nekik, mint nekem volt, még ha ak20150204_144542koriban több hóra is emlékszem. De Johan mondta, hogy ők gyerekként iglut építettek, itt is, járatok a hófalban, házak, székek, fotelek, ugrálás, taszigálás, matracon csúszás, műanyag izéken csúszás.

A focipályából jégpálya lett, közepén elkerített, fapalánkos hokipályával. Tesiórán korcsolyáznak, napköziben korcsolyáznak, aztán tesiórán még síelnek is, sífutnak mármint, meg az előbb a szünetben is sível közlekedett a fele. Tényleg micsoda más élet ez.20150204_163453

A kis erdei úton, ahol felsétálok, átugrált előttem tegnap délután egy őz. Ma is tele van őznyomokkal az iskolaudvar és az út is, rajta a traktornyomon, ahol a civilizáció és a természet összeér, ah.

Persze fő a biztonság, a svédek teljes, eszeveszett biztonságigénye, mindent csak bukósisakban lehet csinálni, és a kapun, ami a lejtő tövében áll, a következő kép díszeleg:

20150126_123605

Vigyázat! Csúszkáló gyerekek!