Tavasz, nyár, pillangó

Az időjárás meg van hibbanva. Egyik nap meleg, nap, csodás színek mindenfelé, kabát se kell, következő reggel szürke, szakadó eső, megfagyás. De tényleg, ezt így felváltva. Ezért aztán nem tudom eldönteni, tavasz van-e, vagy nyár. Ez a tipikus áprilisi idő itt, mondják a népek. De hát holnapután június!

Ehhez még hozzájárul az is, hogy eljött az az idő, hogy nem nagyon van sötét. Mármint tényleg, a nap ugyan lemegy, de töksötét már nincs, és egy darabig nem is lesz. Ezzel mondjuP1150978k az a baj, hogy ülök itt minden este, hogy hm, álmos vagyok, le kéne feküdni – kinéz az ablakon – ó, hát még korán van, maradok fent egy kicsit. Pedig ha az órára néznék, ilyenkor kiderülne, hogy féléjfél felé jár.
Nagyon várom, hogy életemben először majd az éjféli napot is megtekinthessem, Johan szüleinek a nyaralójában. Olyat még nem láttam.

A város kiviP1150975rágosodott, most virágzik a nárcisz és tulipán, a fák is még csak most kezdik, pár hete, hogy zöld levelek vannak a fákon.

De mivel ez ilyen, igyekszem kihasználni a napos napokat. Elindulni mondjuk mindig nehéz, de ha már elindultam, nem bánom meg, olyan szép, olyan jó illatú, olyan békés.

Ráadásul Johan műszakban dolgozik ismét, így vannak hétvégék, amiket egyedül töltök el, dolgozgatok, ha szakad az eső – ezzel fenyegetnek holnapra – és valami mást, ha nem szakad.

Ma, mikor felébredtem, nagyon késő volt, nagyonnagyon szép idő, és én meg itt nyígtam, hogy ki kéneP1150977 menni, de nincs kedvem. Ismeritek ti is biztosan azt a fajta időjárást, mikor olyan szép, hogy az embert érezhetően rágcsálja a bűntudat, hogy odabent ül.

Na, végül rávettem magam, miután délben reggeliztem, elkezdtem szöszölni, hogy csak ezt készítem elő meg azt csinálom meg, aztán már itt se vagyok. Mivel nehezen ment, adtam magamP1150972nak egy ultimátumot: háromkor zár a könyvtár, addig le kell érni és visszaadni három könyvet. Ráadásul reggel Martin kipakolt egy képet a fészbúkra, hogy a bolt ott dajdajozik kiállítva a téren, gondoltam, ezt is beleszövöP1150973m. (Ott jobbra a fűnyírók meg a Transporter nózija).

Legurultam biciklivel a városba, visszavittem a könyveket, körülnéztem a téren, ahol volt 6-8 kiállított izé, növények, nyulak és Martinék a fűnyírógépeikkel, az esemény nagyképűen a “Kertészeti Vásár” néven futott. Ott beszélgettem kicsit Martin anyjával, aki a harmadik svéd anyám, azzal a különbséggel a másik kettőhöz képest, hogy ezt nem én találtam ki, hanem ő. Mikor sokáig nem vagyok itthon, mindig rámküld egy sms-t, hogy hol vagyok, hogy vagyok, élek-e, és egy alkalommal “Mamma Annelie” aláírást is hozzábiggyesztett. Martin is megjelent, mert épp pakoltak fel, de praktikus volt, lévP1150984én vásároltam pár cuccot az intersportban, és benyomhattam az autójukba, hogy kényelmesen mehessek tovább.

Balra: hófolt!!!

Elbicikliztem az erdő szélére, ahol szeretek csatangolni, bár rég csatangoltam itt utoljára, novemberben a P1150985kicsiöcsémmel, meg előtte augusztusban. Most se csatangolni akartam, hanem elsétálni a kedvenc sziklámhoz – 10-15 perc, lehet van jobb szikla is, de ott mindig megállok – amire felmásztam, kiteregettem a vadiúj piknikpokrócom, elővettem a könyvem (ehhez van most agyam, jó?), aztán jó svéd módra az ennivalót és a termoszkávét is.

P1150991Ott feküdtem jó két órát és olvastam, ettem, élveztem a meleg napot, aztán mikor hűvösödni kezdett – nem volt annyira meleg azért ma – visszaséta a biciklihez, épp este hat volt, a harang is megszólalt a templomban, mert a P1150993templom mögött indul az erdei út, és nekem úgy hiányzik a harangszó.

Hazabicikli, aztán most úgy érzem, csináltam valamit, és még a napocskát is érzem a karomban.

A pillangó meg úgy jön ide, hogy az iskola minden tavasszal rendel hernyókat egyenesen Angliából. Meg is jöttek, öt kicsi hernyó egy kicsi műanyag üvegben, aminek az aljában hernyókaja van. Aztán nem sokkal később, mikor összetúrták az egészet, felmásztak a tetejére lógni, bebábozódtak, aztán kitettük őket lepketartóba – mert a dobozka tetején egy papír van, amit le lehet húzni – és tettünk nekik virágokat, és vártunk, és lett öt lepkénk, aztán pénteken szabadon engedtük őket.

Nem fotódokumentáltam, hiba volt. De még nekem is érdekes volt,  ennyire közelről még nem láttam ilyesmit. :)

Ha hihetek az időjárás-előrejelzésnek, márpedig az elég pontos, akkor holnap megint borultság lesz és eső, lesz idő dolgozgatni kicsit.

Reklámok

Vroom

Johan szereti nagyon ezt mondogatni, hogy vroom, akár az autójáról, akár a motorjáról, akár a hómobilról van szó. Múltkoriban meg még azt is felfedeztem, hogy a boltban lehet autós tésztát kapni, aminek az a neve, hogy “vroompasta”. Hát de milyen cuki már.

Az autókámról szeretnék egy kicsit mesélni, meg a körülötte levő teendőkről. Részleteket már tudtok, de most akkor egyben az egészet.

A tél és a hideg közeledtével még október végefelé egyre sürgetősebbé vált, hogy autóm legyen, különösen a szerdai hajnalok miatt. Viszont Johanom addigra már volt, és ő magára vállalta az autókeresést és nézelődést, részben mert az ő városában és annak környékén sokkal több az autó, részben mert ő ért hozzá. Élénken az emlékeimben él az alkalom, mikor együtt mentünk megnézni egy autót, körbejárta, belemászott, ide nézett, oda nézett, én meg álltam karba tett kézzel, tudálékos fejet vágva, mintha csak az én parancsaimnak engedelmeskedne. A tulaj neje azonban átlátott rajtam, és bizalmasan odasúgta:
– Milyen jó, hogy vannak férfiak, nem? Én csak annyit tudok erről az autóról, hogy piros.

Ez az autómegnézés azért is maradt meg ennyire bennem, mert még nagyon a kapcsolat elején történt, és először éreztem azt, hogy ez most valami közös. 

Szóval Johan nézegette az autókat, én meg már kezdtem belebolondulni az ötfelől érkező tanácsokba, mást mondott Johan, mást az apám, mást a két svéd apám, mást a főbérlőék. Olyan dolgokról beszéltek, amit nemhogy svédül, de magyarul sem értek.
Aztán egy vasárnap Johan azzal hívott fel, hogy vett nekem egy autót. Mármint “vett nekem”, megelőlegezte a vételárat, nyilvánvalóan.

Az autó,P1140881 akiről néha már beszéltem, egy leányzó, imádom a rendszámát – ez a kép a hazahozatal napján készült róla – és talán már említettem, hogy Johan Lilla My-nek keresztelte – tudjátok, Kicsi My, Mumin – mert hát tényleg nem az a kimondott behemót jószág.

Többnyire megbízható és kedves, de akadtak kalandjaink. Kalandok, amikről nem mindig számoltam be, mert felesleges idegesíteni a jónépet odahaza, de most kedélyesen elanekdotázgatok róluk.

Kezdem azzal, hogy bár 11 éves jogosítvánnyal vágtam neki a svéd télnek, én igazán most tanultam meg vezetni. Latyak, hó, jég, jégborda, csúszós út, ezt ti ott mind azt hiszitek, hogy már kipróbáltátok, mi? Hát nem! Az csak a látszat, kérem szépen. De mivel az autót is edzeni kell, meg engem is, kissé enyhébb időjárásban elkezdtem autóval utazni Johanhoz hétvégente. Autópálya vezet egészen odáig, pont innen az utca végéből nagyjából az ő utcája végéig, szépen van takarítva, meg az autók is kitapossák, vannak sokan, akik a két város között ingáznak. A belső sávban viszont néha magasan állt a szmötyi, szóval  első pár alkalommal nem mertem előzni. Igen, bevallom, volt olyan, hogy fél órán át autóztam egy kamion mögött, mert inkább az, mint a rettegés, ami a latyaktól elfogott. (Úristen, megcsúszom, alácsúszom, szembecsúszom, nekicsúszom, milyen kicsi ez az autó, hát elvész itt a latyakban, stb.) Aztán mertem előzni, de olyan szívdobogást kaptam, hogy a következő tíz kilométer után múlt csak el. Most már lazán előzgetek, Johan adott tippet, hogy mire figyeljek, és mire ne, mondjuk néha így is szoktam hangosan kiabálni, mint honfoglaló őseink, mikor jobboldalt a kamion, és a túlsó oldalon is kamion jön, esik az eső, és a felvert párában nem látok semmit.

Apropó, felvert pára, ha közben a nap süt, akkor meg minden autó mögött kicsi szivárvány vonul, hát az valami meseszép.

(Itt parkol a kicsike. Balra a Transporter popója látható, aztán az én autóm, az egyik Stisso dolgozóé, Martin egyik autója aP1150696 sok közül, meg a másik Stisso dolgozóé. A képbe jobbról besuhanó vonat azért különösen érdekes, mert rajta ül Johan, és épp Sundsvallba tart meetingre.)

Aztán volt egy olyan alkalom, mikor kedélyesen baktatok le az iskolából a parkolóba fél hat fele, beülök a kocsiba, az meg se mukkan. Hm, biztos az aksi, gondoltam én, és milyen szerencsés vagyok, hogy el vagyok látva segítséggel, hívtam is Martint, hogy mit csinálsz, mert segítsetek Vuknak, a kis rókának helyzet állt elő. Martin 20 percen belül a helyszínen volt – max 15 perc az út – és sűrűn kérte az elnézéseket, hogy nem lelte a kocsikulcsot, azért késlekedett. Hamar meglelte a hibát, ami nem az aksi, hanem valami kerengető, ami kilazult, és nem kerengette a benzint.
– Most akkor hazavontatlak – jelentette ki. Tél volt, este volt, sötét volt, köd volt, ezt még úgy hozzátenném. Örnsköldsvik dimbes-dombos, erre meg emlékeztetném a népet. – Vezettél már vontatott autót? – kérdezte kedvesen.
– Nem – nyiszogtam halálsápadtan.
– Na, akkor majd most. – Itt következett egy tájékoztató, majd a Transporteréhez kötötte a miniautóm, bár szerintem a platóra is simán fölfér. – Tudod, mi a legjobb az autómban? – érdeklődött Martin, majd meg is adta a választ: – Hogy semmit sem látok belőled, miközben vontatlak.
Hát ez tényleg baromi jó, nyeltem nagyokat, és már láttam magam előtt, hogy mint a papírsárkány repkedek a Transporter után, tudom ugyanis, Martin hogy vezet. Mondom, köd, pára, az autó is csupa pára, de induljunk.

Nem tudom, ti vezettetek-e már vontatott autót, de az eléggé ijesztő benne, hogy bár a fő módszer az, hogy fékezel, bele ne szállj az előtted haladóba – pláne dombokon – de attól még az autó megy. Megérkeztünk haza, én szinte összecsuklottam az udvarban, annyira remegtem, Martin meg vigyorogva mászott ki a kocsijából, hogy milyen ügyes voltam. Ha ő mondja…

Aztán seperc alatt megjavította a kerengetőt. Ez a jó benne, saját házi autószerelőm van. A motormelegítőre is azt hittük, nem működik, aztán Martin benyúlt a motorba, és közölte, hogy most már működik. Azóta ez szállóige nálunk Johannal, ha valami nem működik “hívjuk Martint, nyúljon hozzá, és máris jó lesz”.

Hála a két fiú autószeretetének és Eszterszeretetének, rengeteg mindent tudok már az autókról, amit eddig nem. Mert ott szoktam ücsörögni, mikor szerelgetik, és mindkettő magyaráz, ha kérdezek. Én meg kérdezek, mert jó érzés minél többet tudni, tudni kereket cserélni, tudni mi mire való, hol lakik a fék, hogy néz ki, és hogy működik, hol vannak a biztosítékok és hogy működnek.
Közben meg jó látni azt is, hogy ahogy nekem ez a tudásom bővül, úgy az évente max egy könyvet olvasó párom egyre többet olvas, ugyanolyan lelkesen veti rá magát a könyvkiárusításra, mint én.

És hogy mi ihlette ezt a posztot? Hát a bilprovning. Svédül az autó bil, az automobilból ők a végét tartották meg. Bilar, tudjátok, a gumicukor az ikeában.

A bilprovning az autók adott időközönkénti vizsgálata, az én gimnazista korú autómnak már évente kell odamennie. Oda is mentem egy hónappal ezelőtt, és megbuktunk, ezért ma is odamentünk, és átmentünk ezúttal.

A bilprovning igen mókás dolog. Van egy széles épület, balra három garázs személyautóknak, jobbra kettő nagyobbaknak, meg utánfutóknak, meg lakókocsiknak. Az autók felsorakoznak a garázsok előtt, mint madárkák a dróton, a sofőr pedig kiszáll, bemegy az előtérbe, egy számítógépbe bepötyögi a rendszámát a delikvensnek. Lehet időpontot foglalni előre, vagy csak drop-in módon várakozni – különösen ha pótvizsgázni érkezel, mint ma én.

Aztán visszacaplatsz a kocsidhoz, beülsz, és várod, hogy a kijelzőn felvillanjon a rendszámod, illetve hogy melyik garázsba hajts be.
Ott aztán a kipufogóra kötnek egy csövet, ami a károsanyag-kibocsátást méri, megnézik az alapvető életfunkciókat, a lámpákat, ablaktörlőt, satöbbi, aztán fékpróba van, meg mittomén, a végén meg felemelik és idevilágítanak meg odakalapálnak. Aztán kihajtanak a kocsival a garázsból – ez három fázis, egyszerre három autó fér el odabent – kihajtás közben a cső leugrik a kipufogóról, és önerőből visszaszánkázik a garázs elejére, közben az ipse vezet egy kört, dudál, azaz megnézi, élesben is működik-e a kocsi.
A kézifékem bukott meg. Tudtuk róla, hogy nem teljesen jó, Martin állított rajta az első vizsgálat előtt, és azt mondta, jó lesz. Aztán nem lett teljesen jó. Így rendeltünk újat, Martin kicserélte, én meg ezért tudom, hogy néz ki, és hogy működik.

Szóval ezen felül nem volt probléma a kisasszonnyal, azt mondták, így most egy évig gondtalanul autózgathatunk ide-oda.

subaruÉs ha már autók: Johan szüleitől hazafelé vezethettem Subarut (lásd balra, neve elhallgatását kérte), az ő autóját, ami automataváltós, és olyat még sose vezettem. Nagyon fáradt volt, annyira, hogy nyilván a józan belátását is elvesztette, ezért adta át nekem a volánt – meg mert haza kellett érnie egy esti mítingre. Először fura volt, hogy nincs kuplung, és hogy csak úgy simán lehet gyorsítani és lassítani váltogatás nélkül, de aztán megszokja az ember. Elég hamar. Subaru pedig olyan mint egy nagy macsek, lesimul az útra. Ennyire biztonságosnak én még nem éreztem autót.
Aztán most a hétvégén Johan szülei itt voltak látogatóban, hozzám is eljöttek, kaptak vacsit meg pálinkát, és megbeszéltük, hogy akkor majd én hazavezetek a vonatállomásról Johannál. Igen ám, de azt elfelejtették mondani, hogy Johan apjának a batárnagy Volvoja parkol ott – szintén automataváltós – de akkora, mint egy kisebb ház, és azt vezessem én haza. A vonaton csaptam egy miniatűr patáliát, hogy erről senki sem szólt, de aztán hazavezettem gond nélkül. (Jobbra lent: batárvolvo, épp Kirunában parkol). P1150292

És ha már járművek: tegnap Johan motorral ment el délután egy órára valahova, előhozta a motort a garázsból. Mivel már elég régóta megy a huzavona, hogy vajon motorozzunk-e együtt vagy sem – mindkettőnknek vannak mellette-ellene érvei is, felpattantam mögé, hogy akkor tegyünk egy kört az udvarban.
Hát ez valami szenzációs!
Mindenképpen motorozni fogok vele. Mondjuk ezt már akkor sejtettem, mikor a hómobilon ültem mögötte. Csak felszerelést kell nekem vásárolni.

Aztán pedig… vroom!

ps. Elnézést a képtelenségért mostanában, a kamerám nincs kedvem magammal hordani mindig, a mobilom kamerája meg karcos lett és homályosan fotóz. De minden nappal minden egyre zöldebb! :)

Főbb híreink röviden

Rendben, tudom, nem írok.

És ami még ennél is rosszabb: alamuszi nyuszi vagyok, aki hazalátogatott Magyarországra Johanostul anélkül, hogy tájékoztatta volna erről a blogolvasó közönséget. De mivel ti ott éltek, gondoltam, senkit nem hozna lázba egy budapesti beszámoló, különös tekintettel arra, hogy ez egy Svédországról szóló blog. Az okaim, hogy miért nem szóltak, sokrétűek, először is a családnak vittem bemutatni a fiatalembert, és úgy gondoltam, ez pont elég lesz neki, másrészt még nem járt Európának ezen a részén, szóval nem akartam rászabadítani mindenkit, bocsánat. Ami a fő, hogy jól sikerült, mindenkinek tetszett mindenki, Johannak is a város, én is nagyon jól éreztem magam a sok zöldben és virágban, itt minden még csak most jön, most veszik elő a fák szégyellősen a pici, halványzöld leveleiket, a városközpontban kihajtottak a tulipánok, a fű zöld, hol eső szakad, hol jég, hol a szél fúj, hol a nap süt, hol leégek a játszótéren két óra alatt – tipikus áprilisi svéd időjárás májusban. Tehát az elmúlt két hétben ezért nem írtam, mert ott voltunk.

Aztán mi történik éppen itt, apró morzsák: az iskolában Operation Dagsverke nevezetű program volt, amikor ötödik osztálytól fölfelé egy napra mindenki otthon maradhat, hogy elvégezzen valami házi, ház körüli munkát, amiért a szülőktől fizetést kap (nem kötelező, aki nem csinál ilyet, jöhet iskolába). Ez általában valami jó ügyre megy, a mi iskolánk esetében Haitira, ugyanis van egy “örökbefogadott gyereke” az iskolának, és neki küldjük mindig a pénzt, jelen esetben asztalokra kell nekik a helyi iskolába. Szerintem ez egy nagyon szép gondolat.

Két hét múlva lesz PRAO is, amikor a gyerekek kipróbálhatják egy napra vagy egy hétre – korosztálytól függően – milyen dolgozni. Az ötödikeseim még csak egy napra, a nagyobbak egy hétre, ez is nagyon jó program, és hasznos.

Ezen felül hétvégén voltunk segíteni Wenjunéknek festeni – nem sokat tudtunk csinálni, mert nem csiszolták le az ajtókat, amiket festeni kellett volna, ezért Johan csiszolt, én lemostam, aztán festettünk is, jutalmul kínai grillezést kaptunk, az meg mindig nagyon finom.

Kedden volt Johan születésnapja, megleptem, tortával állítottam be hozzá úgy, hogy nem is szóltam róla neki – elcserélgettem néhány órányi munkaidőt, hogy összejöjjön, ő úgy tudta, későn végzek és korán kezdek, ezért biztos nem megyek, meg is lepődött nagyon, meghívtam étterembe is, és úgy láttam, nagyon boldog, bár a megilletődöttségtől nem tudott sok mindent mondani egész délután. :)

Ma pedig ünnep van itt, Áldozócsütörtök ki van adva pirosbetűsnek, cserébe a pünkösdhétfő nem, és péntekre is elcserélgettem néhány munkaórát, így akkor se kell dolgozóba menni. Helyette itt vannak Johan szülei, mármint egyelőre csak Johannál, de holnap idevonatoznak látogatóba, megnézik a várost, és kapnak tőlem vacsorát, aztán együtt megyünk vissza.

Így ma van időm készülni és pihenni is, behozni magam mindennel, munkával, főzőcskével, takarítással, pihenéssel.

Az iskolából már csak négy hét van hátra, a napköziből még plusz kettő és fél, és ott lejár a szerződésem, szóval immáron két hónapja keresek lázasan új munkát, drukkoljatok!