Iskolába, de egyáltalán nem rohanok

Mostanában tényleg nem. Odafelé nem. Ugyanis a vonaton ülök. Ott meg igazán felesleges. :)
Viszont most, hogy ingázom, megint rengeteg időm van olvasni, és ennek nagyon, de nagyon örülök.

Az iskolában bent aztán… ihaj! Van ám rohanás!

Még mindig az év elején rámszakadt mennyiség alól igyekszem kikászálódni. De nem megy. Mert ahogy egyvalamit kipipálok a listán, rögtön jön helyette három másik. Rosszabb, mint a hidra. Ráadásul a hegyekbe tett utazás miatt két napot nem voltam – fizetetlen szabi – feladatokat viszont adtam, azóta is azt javítom. Aztán közben jönnek az óratervek, dolgozatok, apró-cseprő ügyek, és küzdök, lassan behozom magam. (Update: ezt a posztot szombaton kezdtem írni. Azóta úgy érzem, nyeregben vagyok a dolgaimmal. :)

Hat csoportom van végül. Mindegyiknek van könyve, és hát itt az a szokás, hogy azt a műanyag, ragacsos borítót kell a könyvekre rakni, mert év végén visszaszedjük őket. Én reméltem, már mindegyiken van, de a csudát, a felén nem volt, a másik része újonnan jött, szóval 100 könyvet borítottam be így – bár a végén már inkább a tengerbe borítottam volna őket. Miközben szentségeltem, az járt a fejemben, hogy jójó, elég vacak ez így, de mégis inkább ez, mint a tanmenet, nem? :)

Azt kell tudni a svéd gimiről, hogy kicsit olyan, mint otthon az egyetem, kvázi kreditrendszer, meg van adva, hány pontot kell a három év végére összeszedni, mi mennyit ér, és hát igazából mindegyik kötelező, de ha nem kapsz mindegyikre átmenős jegyet, az se baj, egy részén bukhatsz. Hm. A-F-ig vannak a jegyek, az F a bukás, vannak központi irányelvek, mi mit ér, sok tök szép, üres, értelmetlen szó.

Meg azt is kell tudni, hogy nincs bontás, csak matekon, egyébként 30 főnek tanítok angolt. Kissé átértékelődött a tanítási módszerem, mióta itt vagyok, lévén ugye rájöttem, ami csodásan működik otthon, az itt nem működik, szóval keresem az új tanári hangom, remélem, megkerül előbb-utóbb.

Nagyon ráálltam például a csoportmunkára, mert máshogy nem is lehet. Meg lehet engedni nekik azt is, hogy kimenjenek az aulába dolgozni, vagy le a könyvtárba, és tényleg dolgoznak, mind ül és csinálja, de nem stresszeli magát 30 ember között, hanem elvonul.
A könyvtár egyébként csudijó, az iskola alagsorának a felét foglalja el, tengernyi zuggal, fotellel, kisasztallal és társasjátékkal, tanítás vége után is találni játszadozó ifjúságot.

Aztán. Nem szintenként tanulnak nyelvet, mert ez itt Svédország, itt mindenki egyenlő, hanem kurzusok vannak, angol 5 és 6 az egyetemre felkészítő programokon, csak 5 a többin, ott a 6 választható, a 7 meg mindenkinek csak választható. Ami azt jelenti, hogy egy osztályon belül a szintkülönbségek hatalmasok. Good luck nekem.

Minden tanévben el kell olvasni minimum egy, de inkább kettő regényt is angolul, ezt is biztos érdekes lesz megtapasztalni.

Az itteni “elektronikus naplóhoz” gyereknek, szülőnek, tanárnak van hozzáférése, és kicsit high techebb, mint az otthoni. A szülők csak a gyerek 18. születésnapjáig vannak benn a rendszerben, ott automatikusan kikapcsolják őket, és már csak a gyerek dönthet róla, miről számol be.
A diák saját magát is bejelentheti betegnek. Gondolom ennek tudható be a hétfőn-szerdán-pénteken nem vagyok, kedden-csütörtökön esetleg.

Szülői értekezlet az egész gimi alatt egyszer van, elsőben, ez most volt, a héten, este 7-9-ig. Először az igazgatóság tartott előadást a szülőknek, még előttük a védőnők, hogy ne adjatok alkoholt a kölyöknek. Aztán feloszlottak csoportokra, elmentek a tanterembe, ahol vagy nyolcan adtunk elő nekik, a mentorok, és utána megmutogattuk a zene- és rajztermeket, ha már esztéták vagyunk.

De ennyi. Némi általános információ, aztán soha többé szülői. Fogadódélután sincs, fejlődéses-beszélgetés van félévente egyszer, a mentorral, a gyerekkel és a szülőkkel. Amíg 18 éves. Aztán eldönti, apuci és anyuci jöhet-e.

Hát.

Reklámok

Az új barátom és a tökéletes szombat

-Új barátom van! – újságoltam Johannak tegnap délután.
– Ki az? – kérdezett vissza.
– A város!

Itt aztán belementünk egy elméleti fejtegetésbe, miszerint lehetséges-e barátnak lenni egy várossal, de szerintem csak kukacoskodni akart, mert igenis lehet.

A helyzet a következő: én ugye Örnsköldsvik nagy rajongója vagyok, és ott képzeltem el az életet, mikor Svédországba költözködtem át. De hát mikor Johan megérkezett – jövő héten lesz egy éve! – akkor kicsit átalakultak a dolgok, és tavasszal már azt terveztük, hogyan lakjunk együtt. Nála, mert a lehetőségek ott a jobbak.
Ezért kerestem munkát is az ő városában, Umeåban, de hát mint írtam, összejött, ami most van, és azt meg tényleg kár lett volna kihagyni.

Umeåban többször is jártam még régebben, kirándulni, erasmusozó kispajtit meglátogatni, és igen, nagyobb, egyetem van, meg több kimozdulásra való lehetőség, van tó, van erdő, van minden, csak hegyek nincsenek. Pedig azokat úgy megszerettem. Övikben kezdődik a Höga Kusten, a magas part a magas hegyeivel, és mikor Narvikban meg Åréban jártunk, akármilyen kicsi városkák is, a föléjük tornyosuló hegyek miatt rögtön beléjük szerettem.

Itt meg sík az egész. Biciklizni pont jó, biciklizik is az egész város, mi is, meg görkorizni próbálok megtanulni több-kevesebb sikerrel, ahhoz is pont ideálisak a körülmények. De valahogy mégis, kicsit mindig húztam a számat, hogy szép-szép, de nem Övik.

Most viszont, hogy félig-meddig itt lakom már, nem ártott összebarátkozni vele. Nagyvároshiányom van ugyanis, ilyen dolgokra vágyom, hogy villamosozni akarok, éjfélkor enni akarok a városban, teaházakat akarok, kevésbé mosogatólé kávét akarok, de villamos nincs, éjfélkor maximum a magammal hurcolt elemózsiát nyammoghatom.

De mégis, esély mindenkinek jár. Szombaton Johan lakógyűlt, benne van a vezetőségben ugyanis, itt csak évi egyszer gyűlik mindenki, egyébként csak a vezetőség. Én meg kitaláltam, hogy úgyis el kell hozzak egy könyvet a könyvtárból, meg akkor akár egy másikat vissza is adhatok, és majd csatangolok kicsit. Bebuszoztam a városban, mert az ingázós vonatjegyemmel nem csak vonatozni szabad bármennyit, de Övikben és Umeåban is buszozni.

Leszálltam a központban, csodás, napfényes őszi nap volt, fele fák még zöldek, a többi sárga, kint volt mindenki, finom őszillat terjengett, tudjátok, süt a nap, meleg, de már nem az igazi. Leslattyogtam a könyvtárba, ami az új Kultúrközpontban kap helyet több emeleten. Van csomó zeg-zug, meseszoba gyerekeknek, ilyen fotel, olyan kanapé, idegen nyelvű szekció, magyar mesekönyv szekció, mindenféle magyar könyvük van, a polcon most épp az Árpád-házi királyok integettek rám, alig győztem betelni.

A könyvvisszaadás meg fantasztikus, rárakom egy kis futószalagra, ami bemegy a szomszédos szobába, de üvegfal van, így láthatom, ahogy végigutazik, és a megfelelő kategóriájú kiskocsinál leugrik oldalt a szalagról. Felírogattam, hogy miket akarok olvasni, mert nem akarom nyakló nélkül kihozni, csak a stressz van vele, aztán elsétáltam a könyvesboltba, vettem egy új naplót, mert a régi nemsoká megint betelik, ki volt közszemlére téve egy felnőtt színező, kiszíneztem benne egy ház tornyát, mert ki lehetett próbálni, de pont elég is volt.

Aztán ebédre vettem egy hotdogot, ami “ebédkolbász” névre hallgatott, egy igen kedves bácsitól, és én is leültem a főtér közepén nézelődni, miközben eszegettem. Utána kávézózni akartam, de olyan szép idő volt, hogy sajnáltam, így frozen yoghurt lett belőle, amit a folyóparton ücsörögve kanalaztam be.

Majd buszra pattantam, hogy elmenjek a társasjáték boltba a megrendelésünkért. Ugyanis rájöttünk, hogy mindketten szeretünk játszani, de a legtöbb játékhoz sok ember kell, itt meg egyelőre nincs sok ember. Mit tesz ilyenkor Johan és Eszter, hát kikeresik, mit lehet ketten játszani, így a múltkor Johan hívott meg minket két társasra, most én.

Elmentem érte, és aztán hazasétáltam, mert Johan volt olyan cuki, és rajzolt nekem térképet, mindenféle jelekkel és színekkel, hogy hazataláljak, mert Umeåval az a nagy bajom eddig, hogy vannak helyek és vannak térképek, csak még nem állnak össze, na most ez a városrész is összeállt.

Mikor Johan befejezte a lakógyűlést, biciklire pattantunk, és elsöpörtünk valami megnyitó-izére meghallgatni egy koncertet, ami pont a helyi múzeumhoz volt közel, és mivel a kávézás kimaradt, kértem Johant, vegyen nekem a múzeum kávézójában egy cappuccinót, mert arra vágytam egész nap, és egyszer már fikáztunk ott, és nagyon hangulatos hely.

De ha már itt vagyunk, mondta Johan, nem nézzük meg a legújabb kiállításokat? Hát dehogynem! – pláne, hogy mert bár nem mondtam, egész héten múzeumba vágytam, és épp ki akartam keresni, melyikben nem jártunk még, csak közben elfeledtem, hogy mindnek változó a kiállítása. Megvolt a cappuccinó is, beszélgettünk sokat.

Íme, én, ahogy kihátráltam a challenge-ből, hogy felfedezzem Umeåt a föld alatt, túl ijesztően kanyargott a cső. (© Johan)

cső

Hazajöttünk, lazacvacsorát készítettünk, aztán nekiálltunk megtanulni egy-egy játék szabályát. Rém komikus lehetett, hol egyikünk szentségelt, hol a másikunk, 12 oldalas szabályok, nem értettünk semmit, így megelégedtünk az olvasással és a lazacvacsorával. Johan még morgott valamit, hogy “holnap rakom fel a netre eladni”, miközben elcsomagolta a játék dobozát, de egyelőre még a miénk. :)

Este még megnéztünk egy filmet is.

Én meg egész nap mosolyogtam, mert barátok lettünk Umeåval ezen a szép, őszi napon.

Szökés Alcatrazból avagy a természet és mi

1.fejezet – A själevadi hullámok

Ezzel már régóta tartoztam, elvégre az eset augusztus utolsó hétvégéjére esett. Amikor is itt járt Nicolas, és Wenjun kitalálta, menjünk el mindnyájan kenuzni. Csodás ötlet, bár Nicolas beteg volt, de azért jött.
Fényképes bizonyítékom nincs erre az egész esetre, így kénytelenek lesztek krónikaírói képességemre hagyatkozni.

Kibéreltünk hát két kenut, egyiket pótüléssel – ilyen is van, nahát! A háromszemélyesben ült a kínai-francia delegáció, a kétszemélyesben a svéd-magyar. Kaptunk mentőmellényt, evezőt, mindent, ami kell. Nagy lelkesen lecipeltük a bádogkenut a mólóra, vízre bocsájtottuk, aztán Johan mondta, hogy most aztán uccu neki, mert nekünk kell először a hídhoz jutni! El is jutottunk a hídhoz, ki a nyílt Själevadsfjärdenre, ahol tavaly pancsoltam, meg idén is kétszer vagy háromszor, és ahol aztán megcsapott minket az oldalról érkező szél, és megláttuk a bazihullámokat. A sapimat majdnem lefújta a szél, kacsáztunk rendesen, de a másik kenu is a cikk-cakkban közlekedett, akkor kicsit megnyugodtunk. Én ültem elöl, jöttek a bazihullámok, egyenesen rám, aki egyedüliként ücsörögtem ötünkből rövidgatyában, Johannak meggyőződése volt, hogy felborulunk, és az úszás nem a kedvenc sportja. Aztán az iránt érdeklődött, ugyan mondjam már el, mi haszna származik abból, ha én jól tudok úszni. Hát mondom, szívem, elég sok. :)

A nap hol előjött, hol elbújt, hideg volt, süvített a szél, a napszemüvegem leesett a kenu aljába, majd az összegyűlt vízben hátravitorlázott Johanhoz. A sziget, amit kinéztünk célpontnak, csak nem akart közelebb jönni. A szigetről egyébként azt kell tudni, hogy Bertilé – ezen nem tudok túllépni, hogy valakinek szigete van – , aprócska, van rajta egy csomó sirályürülék, egy rozzant ház, meg egy grillezőhely.

Tehát, mi eveztünk az ellenáramoltatóban, inogtunk, hintáztunk, egymást szidtuk miatta kedélyesen, és a sziget meg ott elvolt a fenében.

Már egyébként az első 100 méter után éreztem, hogy itt kemény nagy fájdalmak lesznek a karomban meg máshol.

Végül csak odaértünk, kikötöttünk oldalt, izé, megálltunk, mikor is Wenjun közölte, hogy dehát a másik oldalon lehet kihúzni a kenukat a partra. Na de odáig tombolt a szél, mi meg szélárnyékban voltunk, úgyhogy elegem lett, kimásztam, mert a sziget körül térdig ér a víz, és még meleg is volt, és körbesétáltam a szigetet, magam után húzva a kenut – Johan közben kiszállt. Bár fürdőruha volt a rendes ruhám alatt, levenni a nadrágot már nem volt érkezésem, a farmersortom szomjasan itta be a vizet, le is vettem, és kiaggattam a szélbe száradni, mikor végre partot értem.

Igen ám, csak hát fújt a szél és jéghideg volt. Mindenki elővette a pulóverét, a hosszúgatyáját, a zokniját, én meg pislogtam, mint hal a szatyorban, ugyanis nem hoztam ilyet. Törülköző volt nálam, magamra kanyarítottam egyik oldalról az én Tigrises törcsim á la Micimackó, másik oldalról Johan kék-zöld törcsijét, duplaszoknya, csodás. Próbáltam felolvasztani a lában a tűznél, amit raktak, több-kevesebb sikerrel. Nyársat nem hoztunk, grillrácsot nem leltünk, aztán mégis, csak tele volt madárpotyadékkal, de sebaj, majd a tűz fertőtleníti. Mivel a rács kisebb volt, mint a betonhenger, ami maga a grillezőhely, ezért lazán ráhajítottuk, majd a kolbászokat is, akik örültek, hogy elvittük őket a játszótérre, ezért leszánkáztak, bele a füves koszba. Sebaj, higiéniára már nem adunk, és éhen halunk, vissza az egész. Vihíííí, csúszda. Amelyik meg nem csúszdázott, az szénné égett. Éhesek voltunk, minden elfogyott. A második adag alá a tehetséges férfiak kövekből emelvényt építettek, így a kolbászok már nem simán lecsúsztak, hanem előbb libikókáztak egyet és csak aztán.

A karom annyira fájt, hogy nem tudtam, hogy fogunk visszaérni. A gugli mepsz szerint 4-5 km egyenesen a sziget, dehát ugye mi nem egyenesen eveztünk. Szerencsére visszafelé már nem csapdostak a hullámok, és az odafele bő két óra alatt leevezett táv visszafelé fél órára csökkent.

Miután a parton heverésztünk, megbeszéltük, este elmegyünk bulizni.
Mindenki hazament, Johannal beestünk az ágyba, még motyogott valamit erről, hogy “kész szökés Alcatrazból”, majd három órán át aludtunk, mint akit agyonvertek. Úgy is éreztük magunkat, mikor felkeltünk, lila volt mindkét térdem a bádogkenu oldalától, ahova támasztottam, a karunk rémesen fájt, egymásnak gyömöszöltük és ordítottunk, és mikor este nyolckor sem jött a “vacsora után hívjuk egymást”, megérdeklődtem a másik bandától, ők is elpusztultak-e, mondták, hogy igen. Parti… ugyanmár.

 

A következő rész tartalmából: A természet napján, amin tavaly is részt vettem, ezúttal Johannal sétáltam körbe a tavat. Végig ott keringett a fejemben, milyen fura, hogy egy éve egyedül, most meg vele, és nem tűnik egy évnek az eltelt idő, egyáltalán. Lényeg a lényeg: mindenhol vettünk tombolát, mert miért ne. Azon a szombat délutánon (a kenuzás előtt egy héttel) épp Birgittáéknál eszünk, mikor csöng Johan telefonja. Majd üdvözült vigyorral közli:
– Találd ki, ki utazik Åréba?

A svéd turistaegyesület öviki szakosztálya – akikkel az őserdőben kirándultunk Annicával – az őszi útját sorsolta ki díjnak. Johan számát húzták. Négy napos út, a hegyekben, az itteni síparadicsomban, még a síszezon előtt. 
Ez volt múlt hétvégén.