Szökés Alcatrazból avagy a természet és mi

1.fejezet – A själevadi hullámok

Ezzel már régóta tartoztam, elvégre az eset augusztus utolsó hétvégéjére esett. Amikor is itt járt Nicolas, és Wenjun kitalálta, menjünk el mindnyájan kenuzni. Csodás ötlet, bár Nicolas beteg volt, de azért jött.
Fényképes bizonyítékom nincs erre az egész esetre, így kénytelenek lesztek krónikaírói képességemre hagyatkozni.

Kibéreltünk hát két kenut, egyiket pótüléssel – ilyen is van, nahát! A háromszemélyesben ült a kínai-francia delegáció, a kétszemélyesben a svéd-magyar. Kaptunk mentőmellényt, evezőt, mindent, ami kell. Nagy lelkesen lecipeltük a bádogkenut a mólóra, vízre bocsájtottuk, aztán Johan mondta, hogy most aztán uccu neki, mert nekünk kell először a hídhoz jutni! El is jutottunk a hídhoz, ki a nyílt Själevadsfjärdenre, ahol tavaly pancsoltam, meg idén is kétszer vagy háromszor, és ahol aztán megcsapott minket az oldalról érkező szél, és megláttuk a bazihullámokat. A sapimat majdnem lefújta a szél, kacsáztunk rendesen, de a másik kenu is a cikk-cakkban közlekedett, akkor kicsit megnyugodtunk. Én ültem elöl, jöttek a bazihullámok, egyenesen rám, aki egyedüliként ücsörögtem ötünkből rövidgatyában, Johannak meggyőződése volt, hogy felborulunk, és az úszás nem a kedvenc sportja. Aztán az iránt érdeklődött, ugyan mondjam már el, mi haszna származik abból, ha én jól tudok úszni. Hát mondom, szívem, elég sok. :)

A nap hol előjött, hol elbújt, hideg volt, süvített a szél, a napszemüvegem leesett a kenu aljába, majd az összegyűlt vízben hátravitorlázott Johanhoz. A sziget, amit kinéztünk célpontnak, csak nem akart közelebb jönni. A szigetről egyébként azt kell tudni, hogy Bertilé – ezen nem tudok túllépni, hogy valakinek szigete van – , aprócska, van rajta egy csomó sirályürülék, egy rozzant ház, meg egy grillezőhely.

Tehát, mi eveztünk az ellenáramoltatóban, inogtunk, hintáztunk, egymást szidtuk miatta kedélyesen, és a sziget meg ott elvolt a fenében.

Már egyébként az első 100 méter után éreztem, hogy itt kemény nagy fájdalmak lesznek a karomban meg máshol.

Végül csak odaértünk, kikötöttünk oldalt, izé, megálltunk, mikor is Wenjun közölte, hogy dehát a másik oldalon lehet kihúzni a kenukat a partra. Na de odáig tombolt a szél, mi meg szélárnyékban voltunk, úgyhogy elegem lett, kimásztam, mert a sziget körül térdig ér a víz, és még meleg is volt, és körbesétáltam a szigetet, magam után húzva a kenut – Johan közben kiszállt. Bár fürdőruha volt a rendes ruhám alatt, levenni a nadrágot már nem volt érkezésem, a farmersortom szomjasan itta be a vizet, le is vettem, és kiaggattam a szélbe száradni, mikor végre partot értem.

Igen ám, csak hát fújt a szél és jéghideg volt. Mindenki elővette a pulóverét, a hosszúgatyáját, a zokniját, én meg pislogtam, mint hal a szatyorban, ugyanis nem hoztam ilyet. Törülköző volt nálam, magamra kanyarítottam egyik oldalról az én Tigrises törcsim á la Micimackó, másik oldalról Johan kék-zöld törcsijét, duplaszoknya, csodás. Próbáltam felolvasztani a lában a tűznél, amit raktak, több-kevesebb sikerrel. Nyársat nem hoztunk, grillrácsot nem leltünk, aztán mégis, csak tele volt madárpotyadékkal, de sebaj, majd a tűz fertőtleníti. Mivel a rács kisebb volt, mint a betonhenger, ami maga a grillezőhely, ezért lazán ráhajítottuk, majd a kolbászokat is, akik örültek, hogy elvittük őket a játszótérre, ezért leszánkáztak, bele a füves koszba. Sebaj, higiéniára már nem adunk, és éhen halunk, vissza az egész. Vihíííí, csúszda. Amelyik meg nem csúszdázott, az szénné égett. Éhesek voltunk, minden elfogyott. A második adag alá a tehetséges férfiak kövekből emelvényt építettek, így a kolbászok már nem simán lecsúsztak, hanem előbb libikókáztak egyet és csak aztán.

A karom annyira fájt, hogy nem tudtam, hogy fogunk visszaérni. A gugli mepsz szerint 4-5 km egyenesen a sziget, dehát ugye mi nem egyenesen eveztünk. Szerencsére visszafelé már nem csapdostak a hullámok, és az odafele bő két óra alatt leevezett táv visszafelé fél órára csökkent.

Miután a parton heverésztünk, megbeszéltük, este elmegyünk bulizni.
Mindenki hazament, Johannal beestünk az ágyba, még motyogott valamit erről, hogy “kész szökés Alcatrazból”, majd három órán át aludtunk, mint akit agyonvertek. Úgy is éreztük magunkat, mikor felkeltünk, lila volt mindkét térdem a bádogkenu oldalától, ahova támasztottam, a karunk rémesen fájt, egymásnak gyömöszöltük és ordítottunk, és mikor este nyolckor sem jött a “vacsora után hívjuk egymást”, megérdeklődtem a másik bandától, ők is elpusztultak-e, mondták, hogy igen. Parti… ugyanmár.

 

A következő rész tartalmából: A természet napján, amin tavaly is részt vettem, ezúttal Johannal sétáltam körbe a tavat. Végig ott keringett a fejemben, milyen fura, hogy egy éve egyedül, most meg vele, és nem tűnik egy évnek az eltelt idő, egyáltalán. Lényeg a lényeg: mindenhol vettünk tombolát, mert miért ne. Azon a szombat délutánon (a kenuzás előtt egy héttel) épp Birgittáéknál eszünk, mikor csöng Johan telefonja. Majd üdvözült vigyorral közli:
– Találd ki, ki utazik Åréba?

A svéd turistaegyesület öviki szakosztálya – akikkel az őserdőben kirándultunk Annicával – az őszi útját sorsolta ki díjnak. Johan számát húzták. Négy napos út, a hegyekben, az itteni síparadicsomban, még a síszezon előtt. 
Ez volt múlt hétvégén. 

Reklámok

Csipogj te is

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s