Hétvégi kultúra és szórakozás

Beszéljünk kicsit a szabadidőről is.

A tegnapi napra sok program zsúfolódott össze, valahogy, mikor a jegyeket vettem, nem jutott el a tudatomig, hogy ugyanazon a napon lesz mind a két program.

Az egyik a Littfest, Umeå nemzetközi irodalmi fesziválja. Voltam már ott egyszer legalább (talán többször is?), aztán tudom, hogy mindig, mire észbe kaptam, elfogytak a jegyek. Hamar elfogynak. Ezért idén már novemberben megvettem, aznap, mikor elkezdték árulni. Háromnapos rendezvény, csütörtöktől szombatig, mindig a 11. héten.

A csütörtöki programok ingyenesek, idén csak szombatra vettem jegyet.

A honlap szerint Svédország legnagyobb irodalmi fesziválja, 70 programponttal és 150 meghívott vendéggel. 2007 óta rendezik meg.

Emlékeim szerint rengetegen tolonganak ott szombaton, szóval csütörtökön úgyis le kellett vigyem Johant a városba, bementem a jegyet karszalagra cserélni, és ha már ott voltam, meghallgattam Meg Rosoffot. Ő egy amerikai, Londonban élő írónő, elsősorban ifjúsági és gyerekkönyveket ír, nagyon vicces nő. Szereti a kutyákat, központi szerepet játszanak a regényeiben is. Elmesélte, hogy annyira szeretett volna kutyát kiskorában, hogy mindenféle tervet eszelt ki, hogy kaphatna, mert a szülei konzekvensen nemet mondtak. Az első ötlete az volt, hogy megvakul, és akkor kénytelenek lesznek venni neki egyet. Aztán hogy őrültséget színlel, és a pszichológusnál majd elmondja, hogy a kutyahiány őrjítette meg. :) Nem olvastam még tőle, pedig mindig is akartam, most meg aztán mindenképp.

Szombaton reggel 11-kor kezdődtek az előadások-beszélgetések. Johan nem az az irodalmi típus, egyik barátommal találkoztunk reggel, és ültünk be az első előadásra közösen. Tolkien és Ursula K. Le Guin fordítóival (Erik Andersson és Lena Jonsson) volt beszélgetés, hogy mi a nehéz abban, hogy egy egész univerzumot kell lefordítani, esetleg korábbi fordítók után, és hogy a rajongók esetleges haragjával mit kell kezdeni. Nem volt rossz, de valahogy mindketten úgy éreztük, több struktúrát és konkrétumot elbírt volna az előadás, kissé kapkodtak ide-oda.

A következő, amire beültünk volna, az 1800-as évek női novellistájáról szólt, de nem fértünk be. Helyette kávéztunk és körülnéztünk a kiadók standjainál.

Aztán két számi származású íróval volt beszélgetés, az egyik svédországi (Annica Wennström), a másik norvég, (Sigbjörn Skåden). Ők arról beszélgettek, hogyan szövik bele a számi hagyományokat a munkáikba, és miért fontos írni erről, valamint hogy a számik mennyire megbecsülik minden írójukat.

Utána ettünk egy könnyű ebédet, összefutottunk a barátom egyik ismerősével is.

Innen különféle dolgok érdekeltek minket.

Engem az Északi Írói Színpad, amely közreműködés Izland, Norvégia, Svédország és Finnország között. Ennek keretében először Auður Ava Ólafsdóttirt hallgattam meg, aki a Hegek című regényével elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját 2018-ban. Erről a könyvről azért tudok, mert Panna barátnőm nemrég olvasta, és én is kíváncsi voltam rá, így adta magát, hogy meghallgatom. Ő is humoros nő. Egy izlandi nyelvről fordítóval beszélgetett (nem a sajátjával), angolul.

Elmondta, hogy a regényeit nagyon sok nyelvre lefordították, de többnyire angolból és franciából. Szóval aki szeretne munkát, tanuljon meg izlandiul. De mivel a nyelv egészen képtelen, nem is érti, ki vetemedik ilyesmire, esetleg valaki szerencsétlen, mondja, aki beleszeretett egy izlandiba, kénytelen ott élni Izlandon, és találnia kellett valamit, amivel elüsse a holtidőt, ezért megtanulta a nyelvet és fordítani kezdett. Mert miért is tanulna meg valaki egy nyelvet, amelyikben kontextustól függően 24 módon lehet kifejezni azt, hogy semmi.

Nem is olyan nehéz nyelv, szólt közbe a fordító. – Mondod te, a nyelvzseni, jött a válasz.

Meg hogy eddig a gejzír volt a legismertebb izlandi szó, de manapság már a skyr az, pedig az egy kelta szó. Igaz is, a keltaságokról akartak beszélni, meg a sagákkal egybevetni az ő irodalmát, és csak erről, mondták, mikor már csak egy perc volt hátra a beszélgetésből, és ezt a két témát egyáltalán nem érintették.

Beszélt arról, mi az író feladata – legyen takarítónő, aki összetakarítja a rendetlenséget a világban, valamint legyen valaki, aki hangot ad azoknak, akik képtelenek beszélni.

Meg arról is, hogy a statisztikák szerint Izlandon vásárolják a legtöbb könyvet, és senki sem boldog, aki nem kap legalább hét könyvet karácsonyra. Igaz, mivel olyan kevesen vannak, könnyű a statisztikák élére kerülni. De arra is rájött, hogy az izlandiak nem fejezik be a könyveket, amiket elkezdenek, pláne nem, ha hosszabbak, mint 200 oldal. Ezért mikor írni kezdett, legnagyobb ambíciója az volt, hogy írjon egy olyan könyvet, amit az emberek befejeznek. Egyszerű, magyarázta, elég minden fejezet végére valami olyat írni, hogy az olvasó lapozzon. – Igen, naaagyon egyszerű, tette hozzá a fordító.

Icelandic humour is a curious mixture of understatement and overstatement. Ez a mondat is elhangzott, nehezen fordítom magyarra, szóval így hagyom.

Az utolsó előadáson pedig egy finnországi svéd (Susanne Ringell) és egy norvég (Roskva Koritzinsky) novellista közreműködésével a novellákról, azok formájáról és szerepéről a mai irodalomban beszélgettek. Nem volt annyira izgalmas, mint az ezt megelőző.

Gondolom, az írott mennyiségből látjátok, hogy Rosoff és Ólafsdottír előadásai tetszettek a legjobban.

 

Itt véget ért a móka, illetve volt még esti program, de arra már nem mentem. Helyette Johannal találkoztam, vacsoráztunk, aztán elmentünk megnézni a karácsonyi ajándékát, amit tőlem kapott. Nevezetesen Joe Labero In Flame című bűvészshow-ját motorokkal meg miegyébbel. Hát kicsit csalódtunk mindketten, nem volt annyi motor, amennyire számítottunk, és bár szórakoztató volt az ipse, valahogy az ár-érték aránnyal nem voltam kibékülve. Ráadásul hazaúton Johan az összes trükköt megmagyarázta nekem, hát micsoda dolog ez már, elvenni a misztikum örömét, na.

Egyszer volt szabad filmezni, ekkor:

Egyébként ami hozzátett a szórakozáshoz, az az volt, hogy két kollégám (akik egymással házasok), ugyanabban az étteremben vacsorázott, mint mi, és ugyanide tartottak. Kissé kapatosak voltak már, de taxi helyett eljöttek velünk busszal ide. Kint laknak az erdőben, közel a sulihoz, és a férfi mintha még életében nem buszozott volna, olyan boldog volt :D Sok szerencsét kívánt a megállóban várakozó utasoknak, mikor leszálltunk. Aztán kiderült, hogy az első sorban ülnek, és akkor mondtuk, hogy biztos felrángatják majd őket a színpadra, mire a nő jegyet akart velünk cserélni, aztán azt mondta, igazából ha ebből a havas latyakból őt elvarázsolják Spanyolországba, nem fog panaszkodni, sőt, képeslapot is küld. Az első ember, akinek Labero a nevét kérdezte, a férfikollégám volt, és onnantól előadás közben többször is rászólt, hogy “Magnus, csukd be a szád!”.

Azt hiszem, ezzel fogok szórakozni jövő héten, ahányszor szembe jön a folyosón. :D

Reklámok

Csipogj te is

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s