Korán érkezett a tavasz idén, bő egy-másfél hónappal hamarabb eltűnt a hó (amiből nem is jött annyi sok idén), és a fák is már május elején meghozták a levélkéiket, pedig általában Johan szülinapján, május közepén szokták kezdeni. Persze közben váltakozik az idő, 20 fok, 5 fok, nap, szél, jégeső, akad minden. Nem bánjuk annyira.
A nehéz ősz után úgy gondoltam, inkább a pihenésre fókuszálok ebben a félévben. Utólag éreztem amúgy, mennyire kifáradtam, egy hónappal később jött az érzés, hogy alig bírok létezni, és nem is értettem, hogy hogyan voltam egyáltalán képes ennyi mindent csinálni és mikor, esténként csak bezuhantam az ágyba, és az olvasás is fáraszt egy kicsit, biztos az egyetem mellékhatása.
A síszünetben (március első hete) Magyarországon jártam Annával kettesben. Jó volt kicsit pihenni és melegebb éghajlaton lenni, találkozni családdal, élvezni az otthoni ízeket, olvasni az otthoni könyveket.
Utána a kisebbik öcsém is eljött látogatóba, megnézni a befagyott tengert és minket.
A húsvéti szünetet ezúttal pedig Johan szüleinél töltöttük, ott is sokkal hamarabb lett tavasz, így motorsszánozni már nem nagyon volt alkalmas a terep, de elmentem sífutni Johannal a folyóra, ő quadozott Annával, elmentünk a helyi usziba is, sőt, Johan gyerekkori barátja is épp ott volt családostul, velük is sikerült egy társaspartit tartani. Jártunk ismét Kirunában, vásárolgattunk, nézelődtünk, ettünk remek süteményt is az új városháza kávézójában. A jéghotelt is megnéztük, Anna még nem járt ott. Már olvadófélben volt, de mostanra csináltak olyan jégszobákat is, amelyekben állandóan lehet lenni, télen-nyáron.
Az egyetemi félévnek szerencsére meglett a foganatja, végre, annyi év kínlódás után megítélték nekem a hiányzó tanári papíromat, így most már teljesen nyugodt lélekkel ülök a jelenlegi munkahelyemen, és azt is tudom, ha egyszer váltani támadna kedvem (nem most), sokkal könnyebb dolgom lesz.
Említettem a színházat is az előző posztomban. Az olvasópróbán találkoztunk együtt, átolvastuk a darabot. Aztán volt egy online találkozó azoknak, akik ugyanazt a szerepet játsszák országszerte, végül még egy olvasópróba, majd maga az előadás napja, amikor a színészekkel együtt próbáltunk egész délután.
A darab története egyszerű: Nils Holgersson 120 éves, őt hívták meg az előadásra, de hát nem jelenik meg, senki sem tudja, hogy hol van, a színészek pánikba esnek, a dobozokat nyitogatják, mindegyikből előkerül valami, ami a közönség soraiban ülők közül valakit emlékeztet valamire – például az én karakteremet, aki az első idézetet reggel a szélvédőtörlő alatt találta meg. A jelenlegi Svédország történetei elevenednek meg, amelyeket valóban gyűjtött a darab (korábban elhunyt) rendezője. Közben némi kabaré a színpadon ellensúlyozandó az általában elég szomorú történeteket, és szövegek az eredeti könyvből. Volt tánc is, Márton lúd is. Nagyon meghatott az előadás napja, és borzasztóan boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek. Anna is eljött megnézni, csak a felénél elaludt.
Ha már Anna – a tavasz közeledtével a szombati “labdajáték” edzéseket felváltották a kinti fociedzések, hetente kettő. Nem rettennek meg semmitől, múltkor jégesőben is ment tovább a játék. Meglátjuk, mihez lesz kedve, akkor megyünk, ha szeretne, nem erőltetjük. Egész nyáron lesznek edzések és meccsek is, hát kíváncsi leszek.
Ami viszont sportszempontból még jobb és fontosabb, hogy megtanult végre biciklizni! A gyógytornásza mondta, hogy valószínűleg sok idő lesz, és sok idő is volt. De május elsején megtanult, és azóta minden nap tekerni akar, vagy iskolába, vagy csak körbe a faluban, sőt, hétvégén a tavaly kimaradt biciklis tájékozódást is csinálni akarta. Kicsit “csaltunk”, autóval vittük a bicikliket az egyik városrészbe, de ott körbetekert rendesen mindent, egy zokszó nélkül. Szóval ez is tök jó, most lehet biciklivel menni edzésre, suliba, meg majd barátnőzni is.
Volt az éves “fejlődési beszélgetés” is, amire a tanár Annával készült volna, de Anna aznap beteg volt, így végül ő csak itt helyben (digitális meeting) helyeselt a tanár szavaira. Először elmesélte, mikről tanultak idén, aztán elmesélte azt is, milyennek látja Annát.
Boldog, elégedett, szeret iskolába járni. Vannak barátai, sokat játszik. Alapos a munkájában, érdeklődő. Mesél, kérdez, válaszol, bízik a saját képességeiben. Segítőkész, szabálykövető, önálló. Sokat fejlődött, de azt is elmondta, hogy tudja, hogy Annának sok minden könnyű volt, főleg nyelvileg, ezért próbáltak neki mindig kihívásokat keresni.
Amiben fejlődni kell, az a csacsogás (ebben magamra ismerek), és hogy mindent túl lassan csinál, öltözés, evés, becsöngőre bemenni a szünetből, mert minden olyan érdekes és lefoglalja. Valamint azt is mondta, hogy mikor kész van, próbál másoknak segíteni, de hát azt nem kell, arra van a tanár. Ezzel arra célzott, hogy öntudatlanul is, de kissé besserwisserkedik a kisleány, sőt, van, hogy a saját feladatára nem marad idő.
Ez azért mind jó hír, és már várja az első osztályt, amikor új tanárt kap, aki egész alsó tagozatban velük lesz, ami itt 1-3. évfolyam.
Aztán nagynéni is lettem, Anna meg unokatesó, igen cuki a nagyobbik öcsém babája. Kár, hogy messze vannak, de hát mit lehet tenni.
Jézus mennybemenetelének hosszúhétvégéje volt most, végre a megnyert finnországi út lett volna a program, helyette bárányhimlő lett, szerencsére enyhe fajta. Na sebaj, így tettünk-vettünk itthon és pihentünk is.
Nyári tervek még nem nagyon vannak, talán valami országon belüli roadtrip lesz megint, vagy kis átlátogatás valamelyik szomszédságba. Meglátjuk. Már csak három hét tanítás van az iskolából, aztán meg elballag az osztályom, szipp. Ezen felül 40 éves is leszek, már tervezem a bulit. :)
Most mennem kell focizni a kertbe, sziasztok!
Svenskalandozás 